Illatos úti látogatásom

Ahhoz, hogy többen értsétek, kezdem az elején.

Szerintem az egészet a családomnak köszönhetem.
Az első képem a fejemben a kutyákról, amikor kb 3 évesen az egyik dán dogunkon, Sátánon (haha) lovagolok. Onnantól kezdve nincs olyan emlékem, hogy ne lett volna kutyánk.
A szüleim, a tesóim, mindenki teljes mellszélességgel áll mellettem a törekvéseimben és mindenben támogatnak, nélkülük azt hiszem, nem is lennék biztos abban, hogy jó, amit csinálok. Ők azok, akikre számíthatok ha méltatlankodni kell, hogy milyen állapotok uralkodnak a világban kutya-téren. Ők azok, akik pénzt, időt, energiát nem sajnálva segítenek, ha kérem őket, mert egyedül nem tudok megoldani valamit.
Folyamatosan azt tanultuk, hogy az állatokat szeretni kell. Oké, otthon is elhangzott, hogy "kislányom, ne nyalogasd már azt a szerencsétlen kutyát", amikor csókokkal borítottam el a rotweilerünket, de ebben a dorgálásban is volt egy félmosoly.
Azt hiszem, aki ilyen háttérrel rendelkezik, az nem is alakulhat máshogy, mint amilyen én lettem. Lehet, hogy sok dologban nem értünk egyet, de ha valami, akkor ez összeköt bennünket:

Anyukám pénzt ad, amikor nincs ideje elmenni bevásárolni 
egy-egy adománygyűjtésre és mindig alapítványokat támogat. 
Két kutyája van.

A nővérem fuvaroz, jótékonysági licitál, alapítványokat támogat 
nameg zokog, ha olyan kutyáról van szó, akit már nem bír nézni sem. 
Ebben is hasonlítunk. :) Két kutyája van. 

Apukám szó nélkül ad autót, ha fuvarozni kell és 
egyszer már az ideiglenes befogadásra is rábólintott, 
de végül szerencsére még előtte megtalálta az örök gazdáját az eb. 
Két kutyája van. 

A kisöcsém pedig hatalmas szeretettel viseltet minden állat iránt, 
nemcsak azokkal, akikkel általam találkozik és nekem már ez rengeteget jelent. 

Nem csoda hát, hogy nem bírok hosszabb ideig kutya nélkül létezni.
Így találtam meg Perecet, aki kiteljesíti az életemet, aki nélkül nem lenne élet az élet, aki társam a bajban. Bár nem vele indult az oroszlányi gyeptelepről való kutyamentés, hanem még nővérem által ismertem meg őket, de már Perec és tesója is onnan szabadult.

Perecem (fotó: Benkő Bálint)

Aztán Zsepivel kezdődött a kutyamentés.
Elhoztuk a kis büdöst, létrehoztunk egy facebook oldalt és hadd szóljon alapon elkezdtük építeni. Onnantól kezdve belekerültem a loopba.

Zsepi

Egyszerűen azt érzem, hogy ha tudok segíteni, mert van még egy kutyányi hely a lakásban, akkor miért ne tegyem meg? Ha már a lakótársaim és a főbérlőm is vannak annyira hihetetlenül megértőek és jófejek, hogy  támogatják a törekvéseimet, akkor miért ne tegyem?
Eddig négy kutyának találtunk végleges otthont, kettő jelenleg is gazdikereső és ideiglenes gazdijainknál szocializálódik, mellette pedig az oldalon mutatjuk be, hogy hogyan fejlődnek. Rengeteg jó embert ismertem meg a mentés következményeként: alapítványok vezetőit, akik önkéntesként, sokszor saját költségre intézik az embertelen körülmények közül mentett állatok ellátását és egyszerüen meg sem fordul a fejükben az, hogy feladják, hogy nem ez lenne a dolguk, hogy ez sok lenne. Vagy megfordul, de tudják, hogy nem tehetik - ott értelmet veszítene a lét.

Számomra is meglepően brutális dolgokon mentem keresztül vagy voltam tanúja ezeknek a kisállatoknak köszönhetően. Nara, aki ma már Rózi, majdnem átvágott nyakkal, egy hatalmas nyílt sebbel került hozzám.

Rózi

Zsepi még szétharapott orral érkezett: annyira szeretetéhes volt, hogy átmászott a szomszéd kennelbe. Az ottlevő németjuhász már nem volt ennyire szeretetéhes és keresztülharapta az orrát. Szinte minden gyeptelepről érkező kutya férges és sokesetben csak imádkozhatunk, hogy ne legyen nagyobb baj.

Nekem eddig szerencsém volt. Rengeteg mindent tudnék még mesélni, ha lesz erőm blogolni, akkor meg is teszem a jövőben, de most nem emiatt ragadtam klaviatúrát.

Január 24-én a Vigyél Haza Alapítvány örökbefogadó napot tartott az Illatos úton. Én eddig volt, hogy 300 km-t vezettem egy kutyáért, volt, hogy Füzesabonyból kaptam, de az Illatosra még soha nem jutottam ki. Többen mondták, hogy brutális, ami ott van, mégis izgatottan vártam a szombatot.
- Nyugi, nem fogok kutyát elhozni - mondtam csillogó szemmel a barátomnak, aki egy szemöldök emelés után vállat vont és biztosított róla, hogy ha úgy alakul, azzal is megbírkózunk valahogy. Amúgy is megígértem neki, hogy a következő kutyit ő választhatja majd, akit megmentünk, hiszen végülis ketten vagyunk a bizniszben és mindketten a világ összes kutyáját megmentenénk, ha tudnánk, így lényegében teljesen mindegy, hogy melyikőjük landol nálunk, rettentően fogjuk szeretni, amíg nem lel végleges gazdira.

Már napokkal előtte lapozgattam a bentlévő kutyik mappáját Facebookon, megállva egy-egy reménytelen pofinál, gombóc a torokban, fejcsóválás, lapozz. Nembaj, most úgyis sokatokat elviszik, gondoltam magamban örömmel. Hirdettem is az eseményt ezerrel, illetve már előre biztosítottam mindenkit, hogy ne aggódjanak, tele lesz a news feed-jük kutyákkal, abban hétszentség hogy biztosak lehetnek.

Az első, ami fogadott, hogy tilos fotózni és videózni. Szemforgatás, sóhajtás. Már a környék sem volt túl megnyerő, de úgy voltam vele, hogy ez egy gyeptelep. Pontosabban ebtelep. Mit várok?
Bent a kedves alapítványi önkéntesek eligazítottak minket, erre cicák, arra kutyák.
A kicsiknél kezdtük.

Már az a szag is, ami megcsap, amikor belépsz az egyik konténerbe, émelyítő. Körülötted kisebb-nagyobb ketrecek, mindegyikben egy vagy több csaholó szőrgombóc. Itt egy riadt tekintet, ott egy életrevaló vakkantás, emitt pedig a sarokban gubbasztó..aki már feladta. Aki realizálta, hogy hol van. Aki a saját piszka mellett fekszik és már nem érdekli. Pedig a kutyák is okosak, tudják: a saját házunkba nem piszkítunk. Ezért lesznek egy idő után szobatiszták.
A kinti részen, ahol kabátban fagyoskodtunk az esőben, a nagyok. Hatalmas németjuhászoktól a középtestű keverékig. A csonttá fogyott rotweiler, akiről fogalmunk sincs, hogy hogy kerülhet ide, vagy a 12 éves újfunlandi keverék, aki már fel sem kel, mire mi odaérünk. A hatalmas vörös kitudjamilyenfajta, aki már messziről kapkod a mancsával kifele a ketrecből. Lehajolok, vakarom a fejét, a testét, amit hozzádörgöl a rácshoz, simizem a mancsot, ami nyugodtan fekszik a kezemben. A szemében még élni akarás, huncut fény. Vajon mióta lehet bent?

Aztán elkezdődött. Tudtam, hogy nem fogom sokáig bírni.
Ketten voltak, egy fekete-fehér foltos és egy fekete, nagy eséllyel testvérek.
Ültek egymás mellett...a zuhogó esőben.
A zuhogó esőben a két kutya, lehajtott fejjel, csonttá fogyva, egymás mellett, mintha tükörképeik lennének egymásnak.

A bőr meg csak redőzödött a testükön, nem volt, ami megtöltse. A cseppek zuhogtak rájuk és egyszerüen nem érdekelte őket. Már nem bíztak. Nem tudom, mióta voltak ott, de nem bírtam mozdulni a ketrectől és egyszercsak elkezdtek folyni a könnyeim. Tudtam, hogy nem vihetem haza őket. Meg akartam kérdezni, hogy bemehetek-e hozzájuk, csak egy simire, egy ölelésre, bármi, csak hadd érjek úgy hozzájuk, amit megérdemelnek. Amire születtek és amitől megfosztották őket.

Az ember legjobb barátja.

Nagy nehezen hátat fordítottam, hogy tovább menjek, de akkor már vérzett a szívem és azt éreztem, hogy ez így nagyon nincsen rendben.
Akkor fordult meg először a fejemben ténylegesen, kőkeményen kimondva az a szó, hogy szélmalomharc.
Amit csinálok.
Hogy mi az az öt-hat kutya, akiket mi mentettünk,  amikor ilyenek vannak?
És az Illatos út borzalmainak esetében most csak Budapestről beszélünk.
Hogy a kutya annyira szeretné, hogy elvigyék, hogy inkább kiül az esőbe. Hogy ennyire okos, hogy tudja.
Hogy az öreg, hatalmas kutyákat, a kuvaszokat, a bernáthegyi keveréket vagy a Csubinak keresztelt nemistudommilyen szuper fajta kutyát senki nem viszi el. Hogy jönnek az emberek és viszik a piciket, mint a cukrot és ezért hála Istennek, mert legalább ők megmenekülnek. De arról ki gondoskodik, hogy az utolsó éveiket taposó, csak nyugalomra vágyó kutyák bekuckózhassanak saját otthonukba?

Idős kutyuk az Illatoson.

Nagy nehezen összeszedtem magam, majd elérkeztünk az utolsó kennelsorhoz. Ez is egy benti részen volt. Ahogy beléptünk már lehetett érzékelni, hogy ide kiket raknak. Már csak ki kellett volna írni, hogy Reményvesztettek.
Az egyik bőrbeteg, a másik már fel sem tud kelni, csak folyamatosan köhög. A harmadik folyamatosan sír, könyörög mindenkinek, aki elmegy mellette, kérleli, hogy csak egy simogatást..de ha lehajolsz hozzá, rádmorog. Bizalmatlan, bizonytalan.

És hát ott történt meg az, amire nyilván valahol számítottam, de persze már most bőgök, ahogy ezt leírom.
Megláttam őt, akivel már régóta szemeztem, még amikor csak a képeket nézegettem. Felkiáltottam, "Úr Isten, Ő az!".
Busafejű, ahogy Nana mondaná, megszerettem ezt a kifejezést.

A busafejem, itt még egy kinti kennelben.
Beköltözött, amikor elvitték  a testvérét.

Feküdt a rács mögött, a ketrecre egy táblára írva: kobzás.
Ahogy lehajoltam, egy pillanatra felemelte a fejét, de csak hogy megint elálljon a lélegzetem.
Engem soha nem engednek be a gyeptelepeken a kutyák közé a gyepmesterek és ezért őszintén szólva hálás is vagyok valahol. De most itt voltam és nem volt visszaút.
Egyszerűen csak nem kaptam levegőt, annyira felemésztő volt az a kiábrándultság. Emlékeztem, hogy a tesójával volt bent, de most egyedül volt. Két pillanatig tartott az egész connection, majd lehajtotta a fejét, befúrta a csontos lábai közé és többet nem akart rólam tudomást venni.
Óvatosan benyúltam a ketrecen, hogy megsimogassam a hátát. Minden egyes csigolyáját ki tudtam tapintani, ami ernyedten összecsúszott a többi csonttal. Erre kicsit megemelte a fejét..és szinte hallottam:
- Nem mindegy? Úgyis ittmaradok.

És egyszerüen nem voltam abban a pozícióban, hogy ezt megcáfoljam.
Négy kutya volt nálam, háromra vigyáztam, plusz Perec. De amikor felálltam attól a ketrectől, csak a testem mozgott..minden mást, ami épeszű, azt otthagytam magamból.
Ahogy kiértünk, csillapíthatatlan sírásba kezdtem és még egy órával később, otthon is, a négy kutyát egyszerre ölelve-szorítva, puszilgatva ömlöttek a könnyeim.
- Sajnálom. - mondtam.
- Dehát mit nyunyi? - kérdezte kedvesen a barátom.
- Azt, hogy most mégsem te fogod a következő kutyát kiválasztani.. - mondtam neki egy félmosollyal.
Írtam az alapítványnak. Remélhetőleg jövő hét szombaton jön Ő. A busafejem. A következő ideiglenesem.
Ha megéri..ha kibírja. Ha addig nem jön neki Az Igazi.

Megfogadtam, hogy pihenek. Hogy adok magamnak egy kis időt, amíg összeszedem magam az előző ideiglenesek után. Hogy kicsit visszább veszek a kutyulással, hogy ne én legyek a crazy doglady és kicsit szocializálódjak énis.
Hogy kicsit magamra figyelek majd.
És egyszerüen nem megy.
Mert ez vagyok én.
Ez a magamra figyelés..ha tudok, segítenem kell.
Mást kell feláldozni, ez nem megy. Ebből nem tudok visszavenni.

Szeretném hangsúlyozni, hogy amit alapítványok megtesznek az Illatoson a kutyákért-macskákért, az dícséretreméltó és emberfeletti. Attól függetlenül, hogy az örökbefogadó napon elvittek 38 kutyát, ez még mindig kevés: addig a szombati napig a 94 férőhelyes Illatos úton 140 kutya és macska várt gazdára..vagy épp altatásra.
Itt nem az Illatos úttal van probléma elsősorban. Itt az emberi fajjal van baj, aki képes olyanra, aminek a végeredménye ott látható, ezekben a ketrecekben. Nincs rossz kutya, csak rosszul nevelt kutya. 

Ha már idáig jutottál az olvasásban, szeretném a segítségedet kérni.
A busafejem nagyon speciális eset lesz..még soha nem volt nálam ennyire durva eset. Tényleg láttam már szörnyű dolgokat, de ez egyszerűen nekemis rengeteg. Nem csak lélekben, hanem időben, energiában, anyagilag.
Amennyiben bármilyen úton-módon, pénzzel, vagy kajával, vagy kiegészítőkkel (kutyaágy, póráz, nyakörv, jutifalat, takaró, játék, kutyaruha, sampon, stb.) tudnád és szeretnéd támogatni a busafejűm regenerálódását és szocializációját, akkor kérlek jelezd nekem bármilyen úton-módon, Facebook üzenetben vagy kommentben! Rengeteget jelentene, ha nem ezen múlna az ellátása.
Mi itt mindannyian önköltségen tartjuk el az ideiglenes kutyákat, de úgy érzem, hogy itt ez nem lesz elég.

Busafejem és tesója. Csont és bőr mindkettő..

Gatyákat felkötni, ujjakat csuriba, busafej mentőakció indul!!

Szoni