Aztán idősödtem, egyre több embert ismertem meg és rájöttem, hogy ez egy tendencia. Teljesen mindegy, hogy a szexuális, vallási, zenei hovatartozásról van szó. Hogy valaki kövér, vagy hogy valaki sovány. Sokakat az éltet, ha erről véleményt alkothatnak, ha másokhoz hasonlíthatják azt, amijük van. Azt gondolják ez határozza meg vajon kik is ők valójában. Nem a valahova tartozással van a baj, hanem azzal ha a másokéval foglalkozunk a sajátunk helyett. Az pedig elfogadhatatlan, ha mindez bántó is.
Az elmúlt egy évben kaptam hideget-meleget kutyaügyben, de a legfájóbb akkoris az, amikor vagy összesúgnak a hátam mögött, mert az éppen nálam lévő ideiglenes, ijedt kutyagyereknek kilógnak a bordái, vagy az, ami ma este is történt és arra sarkallt, hogy megírjam ezt a bejegyzést.
Éppen a futtató felé tartottunk Pereccel, a saját kutyámmal és Csuszával, az oldal egyik éppen aktuális védencével, amikor idegen farkaskutya közeledett felénk a gazdájával. Csusza (akinek múltjáról vajmi keveset tudunk és csak a reakciói alapján tudunk következtetni, hogy vajon mi is történhetett vele) reflexből morogni kezdett és húzta a pórázt, félelemből támadni próbált, én pedig maximálisan rá irányítva a figyelmemet próbáltam elterelni a figyelmét, hatást gyakorolni rá, amikor egy flegma, lenéző mondat hagyta el a fiú száját:
- Gyere Oleg, hagyjad a cicát!
Arra koncentráltam a szituációban, hogy én megőrizzem a hidegvérem, hiszen a kutyának az a legfontosabb visszajelzés, hogy te hogyan reagálsz, ezért szó nélkül hagytam elmenni a fiút (ez nem jellemző rám). Talán nem is baj, mert a torkomban érzett keserű íz, amely a felháborodás, tehetetlenség és megrökönyödés egyvelege volt, biztosan valami oda nem illőt mondatott volna velem.
Egyszerűen fájdalmas érzés és a könnyeimet nyelem miatta. Az, hogy anélkül, hogy valaki ismerné a háttérsztorit lenéz és lecicázza az ideiglenes kutyámat (a cicákat is imádom, de értitek hogy itt nem ezzel van a baj).
Adott egy két éves, szeparációs szorongásban szenvedő bizalmatlan, csontsovány kiskutya, aki két hete az életem része. Éppen végignézem, ahogy elindul a nyitottság útján. Ahogy két év tanyasi élet után helytáll a nagyvárosban és már ügyesen kint végzi a dolgát (két hét elmúltával!!), pedig az első négy napban még az utcára sem mert lépni. Én vagyok, aki eteti, itatja, orvoshoz hordja és neveli, megmutatja neki, hogyan viselkedjen, mindezt saját költségen (az orvosi kezelésen kívül, amelyet a Füzesabonyi Állatvédő Alapítvány állja, le a kalappal előttük, hogy még anyagi segítséget is nyújtanak amellett, hogy felfoghatatlan helyekről mentenek) és vállalva, hogy a környezetemnek (lakótársak, férfi, barátok, stb.) is nehézséget okozok.
Addig nem adom fel, amig nyugodt szívvel nem tudom továbbadni Csuszát a végleges gazdijának. Amíg azt nem látom a szemében, hogy magabiztos és nem fél. Rengeteget tanulok az ideiglenes kutyáimtól, sokszor többet, mint az emberektől a környezetemben. Nem sajnálom, hogy ezek a dolgok megtörténnek, mert ez mindig üzenetet hordoz magában.
Ha hihetünk a Tükör-módszernek, amely szerint a kutyád a te viselkedésedet tükrözi vissza, akkor biztos vagyok benne, hogy ennek a fiúnak még lesz dolga Oleggel. Sok sikert kívánok neki hozzá és remélem, hogy egyszer Ő is megtanulja, talán pont a kutyája révén, amit mi már a Chokito reklámban megtanultunk: ne ítélj elsőre.
Csuszakutya
